Huszonkettedik fejezet...*

Hello hello! Wow.. 9900+ oldalmegjelenítés, 11 megjegyzés + még e-maileket is kaptam, 40 feliratkozó. Megéri ezt a blogot írni! Csupa öröm. :) Köszönök mindent! ♥ Itt is az új! Jó Olvasást Medy xx 

Ui.:Megint nem lett hosszú rész..:o Sajnálom. A következő megint hosszabb lesz. :S :)

Elindultam a termem felé. Elmerültem a gondolataimba. Majd egy kéz oda rántott magához. 

- Jajj.. Szia - lepődtem meg.

- Szia - nézett rám gyilkos tekintettel.

- Mi bajod van Louis? - ijedtem meg.

- Az, hogy Harry eltűnt! 

- Louis kérlek ne! - estem kétségbe.

Nem válaszolt, arca lesulytó volt, tekintete fagyos és rideg, teste felém tornyosult idegesen és dühösen méregette apró, ijedt énem.

- Még is hol lehet? - suttogtam sírva.

- Tegnap berontott, fel volt spannolva az arca el volt torzulva, a szemi sötéten csillogtak és hatalmas vigyor volt az arcán. Kérdeztem mi a helyzet erre annyit mondott : Wen!

- Semmit nem csináltam vele Louis.. - suttogtam fájdalmasan.

- De! Azt, hogy mérhetetlenül és visszavonhatatlanul beléd szeretett! Nem tud ellene mit tenni, mert amikor csak meg lát önkívületi állapotba esik és az így is börtön testét amit képtelen irányítani, te még nehezebbé teszed! Nem igaz, hogy nem tudtad.. - lenézően közölte velem a tényt, ami bennem volt, de nem tudtam elhinni. - El akar menekülni! Nem akarja, hogy kárt tegyen benned! Soha nem bocsátaná meg magának! - mondta mereven.

- Mért mondod nekem ezeket? - kérdeztem remegve. 

- Hogy tisztában legyél vele, Harry azért tűnt el, hogy téged megvédjen! Csak remélni tudom, hogy semmi bántódása nem esik - hátat fordított és elment.

Álltam és néztem a távolodó alakot. Nem tudtam feldolgozni amiket mondott. Soha nem bántana engem! De azzal, hogy elment hatalmas fájdalmat okozott.. Amióta így érez irántam én képes vagyok kezelni a sötét erőt ami elönti, képes vagyok vissza hozni magamhoz, a szeretet amit irántam érez nagyobb mint a sötét vágy. Meg kell keresnem, vissza kell őt hoznom! 

Sarkon fordultam és egyenesen a kijárathoz mentem. De vissza küldtek és sehogy nem tudtam elhagyni az iskolát. Magamban forrtam. Mérhetetlen düh uralkodott rajtam amit eddig még nem éreztem. Lassan vissza mentem az osztálytermembe és leültem a helyemre. Puffogtam magamban, keresztbe tettem a végtagjaim és úgy ültem. Senkivel nem akartam kommunikálni, nem tudtam volna magam türtőztetni, ha valaki olyat mond, tesz ami nekem nem tetszik. De sajnos bekövetkezett amitől tartottam. Kedd első óra gyakran össze vonják. Persze, hogy ma is. Át kellett vonulni a nagy előadóiba. Néztem kik vannak itt. Persze mindenki aki csak itt lehet. Az egész felső évfolyam. Lassan levonult a tömeg, és helyet foglalt. Leültem az ablak mellé kicsit távolabb - már amennyire egy ilyen zsúfolt teremben lehet - a többiektől. Pechemre Denny egyik haverja nem tudott leülni, de mellettem volt egy hely és azonnal kihasználta a lehetőséget. Imádkoztam, hogy csak ne mellém, de persze oda jött.. Leült, vigyorgott, közelebb húzódott. Undorodva néztem rá, arrébb csusszantam. Elkezdődött az előadás. A hátsó sorok már aludtak, a középsők a telefonjukkal voltak elfoglalva, elől a stréberek meg jegyzeteltek. Akik az ablak körül ültek mint én inkább beszélgettek. Ed is magyarázott nekem, de annyira nem érdekelt mint az atom fizika. Egyszer csak megéreztem a kezét a combomon.

- Ha most azonnal nem veszed el rosszul jársz! - suttogtam gyilkosan.

- Shh - alig hallhatóan folytatta a tevékenységét. Nekem több sem kellett, fel pattantam és az ideg állapotomnak köszönhetően, levezettem az adrenalin túltöltésem egy kiadós pofonban.

- Tudod kivel szórakozzál - üvöltöttem. 

- Azonnal fáradjon az igazgatóiba! - állt fel Mr. Brodis.

- Örömmel! - indultam meg az ajtó felé. Mindenki tátott szájjal nézett. Lassan sétáltam a folyosón és nem bírtam a hirtelen kedély változást leplezni, leültem majd újra pityeregni kezdtem. 

Teljes ideg összeroppanás szélén álltam. Ha nem láthatom Harryt mihamarabb végleg össze török. Azok után, hogy ennyi mindent tett, mondott, csinált velem, képes elmenni, itt hagyni és azt állítani csupán mert én vagyok neki a lételem.. Nem tudom már mit elképzelni, egyet tudok iszonyatosan nagy űr tátong a mellkasomban, és ezt csak ő tudja elmulasztani!

Összekapartam magam és elindultam újra.

 Néztem az üres folyosókat, oly színes, de mégis kísérteties, mintha azt kiabálná "- Segíííts" nem tudom, de mintha fájdalmas lenne neki, hogy üresen áll.

 A gondolataimba belefelejtkeztem és a lábam csak rutin szerűen ballagott tovább.

Elértem az úti célt. Előttem a nagy ajtó rajta a felirattal "Igazgatói" ide mindig csak azért küldtek, hogy jutalmat kapjak, egyszer ezt is el kell kezdeni, most büntetésért jöttem. Kopogtam.

- Szabad - hallottam Mr.Presscott mély, dörmögő, komoly hangját.

- Jó Reggelt Igazgató Úr! - köszöntem illedelmesen.

- Áhh. Ms.Gras! Fáradjon beljebb! Már vártam! Foglaljon helyet! 

- Köszönöm - bólintottam, becsuktam lassan az ajtót. A kopott fa nyikorgott miközben csuktam be, határozott léptekkel leültem az igazgatóval szembe. Méregetett a szemével, egyre kellemetlenebbül éreztem magam.

- Nos mesélje mi történt! - emelte el a kezét a szája elől.

- Ööhm. A szokásos keddi össze vont óra volt a felső tagozatnak, levonultunk a nagy előadóiba, mivel most eléggé rossz kedély állapotban vagyok szerettem volna egyedül, nyugodtan tölteni ezt a két órát, de nem, mert Nick Crosswood be ült mellém és először csak beszélt, nem érdekelt, majd.. - és itt megálltam. Elcsuklott a hangom.

- Majd? - emelte fel a fejét.

Nagyot nyeltem, féltem a reakciójától.

- Wendy! - parancsolt rám.

Megremegtem. Remegő hangon folytattam.

- A-a ke-kezét a co-comb-combomra tette és .. - megint elakadtam.

- Folytasd kérlek - mondta nyugodtabban.

- Simogatni kezdett - fordított el a fejem, össze szorítottam a szemem és a szám. Újabb érzelmi hullám futott át rajtam. Lassan felnéztem Mr.Presscott-ra. Szemei tele voltak megmagyarázhatatlan érzelmekkel. Teste merev volt és csak bámult. Pillanatok múlva láttam, hogy nyelt egy nagyot, majd fel állt. Lassan az ablakhoz sétált és mereven bámult kifelé. Nem értettem ezt a fajta viselkedését. Mély levegőt vett majd felém fordult.

- Elmehetsz! Elmehetsz haza!

Meglepve bámultam rá.

- Nyugodtan! Majd én igazolom! - bólintott finoman.

- Kö-köszönöm! - csodálattal a hangomban fel álltam és kisiettem. Szedtem a lábam. Át suhantam a fájdalmas folyosókon, egyenesen a szekrényemhez. Bepakoltam a táskámba. Fel vettem a meleg ruháim, majd lesétáltam a portára.

- Viszontlátásra - köszöntem el.

- Hova készül már megint? - kérdezte az egyik nő.

Oda hajolt hozzá a másik és súgott neki valamit. A nő arc kifejezése megdöbbent lett, és mereven nézett rám.

- Valami probléma van? - kérdeztem aggódva.

- Se-semmi - mondta meglepve. - Nyugodtan menj!

Egy újabb megmagyarázhatatlan viselkedés sorozat. Az igazgató és a két nő. Mi van már velük is? 

Ezt gyorsan elhessegettem és csak arra az egy dologra összpontosítottam, ami a legfontosabb most nekem, Harry! 

Szaporán szedtem, apró lábaim, de nem haza mentem, hanem egyenesen a busz megállóba. Eldöntöttem, hogy felmegyek a hegyre! Louis lakására. Csak nem fog megenni.. Út közben egy járó kelőt sem láttam. "-Ilyenkor még minden normális ember alszik..." - gondoltam magamban.

Szerencsémre, a busz hamar jött. Leültem leghátulra és néztem ahogy lassan elhagyjuk a várost. Az út csiga tempóban ment. A buszon csupán a sofőr, egy alvó ember és én voltunk. Már negyed órája tart az út, lassan de biztosan oda érünk. Készülök a leszállással, de a busz tovább hajt! Kétségbe esve rohanok előre. 

- Uram, uram kérem álljon meg! - sipákolok a sofőrnek.

Nem szól semmit csak mereven az utat bámulja.

Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Rúgjam bokán, és nyomjam meg a nyitó gombot? - futott át a kissé erőszakos gondolat a fejemben. Aztán reményt vesztve, visszaültem a helyemre. Észre vettem, hogy az eddig alvó ember nincs ott. Kiakadtam amikor észre vettem, hogy mögöttem áll. Az arcát takarta a kabát, csak a magas, sötét alak állt, de nem sokáig. Elindult előre. Meg állt a buszsofőr mellett. Kezét lassan kihúzta a zsebéből. A buszsofőr földöntúli hangokat hallatott. Hatalmas elkerekedett szemekkel figyeltem mit csinál a sötét alak. Testemet folyamatosan a hideg rázta. Hullámokban futott át rajtam a hátborzongató érzés. A buszsofőr hirtelen megállította a buszt. A busz csak állt a sűrű erdőben, az út közepén. Egyszer csak a sötét alak előttem termett.

- Ne mozdulj! Ne beszélj! - mondta, de nem átlagosan. Tudat alatt adta át az információt. Rámutatott az egyik székre. Leültem. Letekerte magáról azt a sötét kabátot. Azt hittem ott fogok szörnyet halni. Ugyan az a kinézet. Akkor világossá volt minden. Ő olyan mint Louis. Az a szívszaggatóan rémisztő kinézet. "-Ezek köztünk járnak" - mondtam magamban rettegve. Rám dobta azt a rongyot és elkezdett hadonászni. Semmimásra nem emlékszem csak, hogy ott áll és hadonászik, utána elsötétült minden..

***

Fogalmam sincs, hogy, hogy, vagy mikor, és ki, de otthon voltam. Felültem, megfagyott a vérem is. Nem tudtam tudatosítani, hogy ez valóság volt, vagy egy álom?! Kikeltem az ágyból és rá néztem az órára. Kedd este fél hat. Akkor biztos valóság volt. De hogyan, milyen módon kerültem haza? Mért kell nekem ezeket át élni? 

Elakartam űzni ezeket a kérdéseket, gondolatokat azonnal leloholtam a konyhába. 

- Pont jókor! Vacsora - mosolygott anya.

- Őhm. Sziasztok - néztem körbe a tömegen. 

- Jól aludtál? - kérdezte apa.

- Igen. Kérdezhetek?

- Persze - bólintottak.

- Hogy kerültem haza? Ki hozott haza?

- Be vagy rúgva Wendy? - kérdezte gúnyolódva Bo.

- Hahaha de vicces vagy - válaszoltam ugyan úgy.

- Hát komolyan nem emlékszel? - lepődött meg Chels néni.

Megráztam a fejem.

- Hát olyan fél három körül hozott haza Harry, hogy elaludtál a kocsijában, miközben jöttetek haza - mosolygott rám.

- Harry? - kerekedtek el a szemeim. - Hol van most?

- Nyugi Wendy! - parancsolt rám apa. - Azt mondta, hogy várj idézek! Soha nem fogom ezt tenni! Egy idióta voltam. Sajnálom! Mindig megígérem, de soha nem úgy alakul. Könyörgöm adj egy utolsó esélyt! - mondta apa még el is játszotta mintha ő lenne Harry.

- Úristen - tettem a kezeim a számra.

- Elmagyaráznád mégis mit kell ez alatt érteni? - vágott értetlen fapofát Dew.

- Én értem és ez a lényeg! - mondtam lenézően. - Anya, apa - néztem rájuk. - Most elmegyek!

- Mégis hova mennél? - lepődött meg mindenki. 

- Niall kell most nekem! 

- Wendy! - ráncolta apa a homlokát.

- Nem úgy - vágtam reménytelen arcot. - Ott alszok, muszáj vele beszélnem!

- De holnap iskola! 

- Tudom!

-Akkor?

- Muszáj átmennem!

- Jó menjél - legyintett apa.

- Kösz! Jó Éjt meg Étvágyat! - szeleltem a cuccaimért.

***

- Niall - amint nyitotta az ajtót én már vágtam is ki.

- Jézusom szia - ugrott hátrébb.

- Azonnal a szobádba! - löktem a mellkasánál fogva.

- Errhm. Szia Wendy! - köszöntek a szülei meglepve.

- Ó sajnálom, hogy így önökre törtem, de nagyon fontos dolgunk van Niallel! - mondtam.

- Niall? - néztem rá a szülei.

Széttárta a kezeit, és teljes pánikba volt ő sem értett.

- Menjünk már - motyogtam csukott szájjal.

- Akkor mi megyünk! - bólintott Niall.

- Aztán csak okosan - mondta Ms.Horan.

Mit sem trődve löktem magam előtt a szőkét.

- Úristen Wen megőrültél mi van veled? - esett be az ajtaján. 

- Niall sht! - mondtam neki. Bezártam az az ajtaját és az ágyra húztam.

- Úristen meg akarsz erőszakolni? - nézett rám ijedten.

- Ne szórakozzál! - parancsoltam rá, és mielőtt megszólalt volna elmeséltem neki a dolgokat. Az orvosi szobai jelenttől, hogy Harry nálunk volt és a mait. Teljesen ki volt akadva. Ő sem tudta, hogy most mi van. Láttam a szemében, hogy összezavarodott és megijedt.  

- Ugye itt alhatok? - sírtam el magam.

- Ez nem kérdés Wendy - rántott magához és ölelt. Úgy ahogy eddig még soha. Úgy ölelt mint Harry, biztonságot, szeretet, meleget éreztem, de azért mégis más volt.

- Szeretlek - suttogta a nyakamba, majd megpuszilta.

- Én is - suttogtam a vállába.

Miután befejeztük az érzelgést lementünk vacsorázni. Csokit csokival ettem. Mostanában nagyon sok édeset kívánok. Már beteges.. 

Kaja után azonnal lefeküdtünk..

- Alszol? - kérdezte Niall.

- Nem - sóhajtottam.

- Szerinted holnap jön suliba? 

- Nagyon remélem.. látnom kell- mondtam reménytelenül.

- Nagyon szereted igaz?

- Neki adnám az univerzumot is, csak soha nem legyen távol tőlem - mosolyogtam fájdalmasan.

Nem szólt, de tudtam, hogy mosolyog. Megkereste kezem és megszorította.

- Én mindig itt leszek - ölelt át.

- Tudom - suttogtam.

Nem is szállt le rólam így aludtunk el. 

Egy gondolattal együtt mentem az álmok birodalmába. 

"Harry mindenre képes értem"